A látogatók

Egy nyári délelőtt, mikor még a virágok is álmosan és lustán bontogatták szirmaikat, egy kisfiú sétálgatott vidáman le és fel Palánk mellett.

Palánk általában nem szokott beszélgetést kezdeményezni, de most az egyszer úgy érezte, inkább ráköszön a gyermekre. Olyan kedves volt az arcocskája és izgatottság áradt ártatlan szemeiből, hogy nem bírta megállni, ne szóljon.

– Kisfiú, talán keresel valamit?

Nem válaszolt, csak meglepetten nézett körül. Nem azt tartotta különösnek, hogy Palánk beszél, hiszen a gyerekek még nem akadnak ki ilyesmin. Inkább az volt számára meglepő, hogy valaki megszólította. Őt. Éppen őt.

– Tőlem kérdezed? – húzta fel a vállát, és kissé gyanakodva nézett, hogy mi fog vajon történni. Mert nem szokott hozzá a spontán beszélgetéshez.

– Persze, hogy tőled. Mit csinálsz itt ilyen kora délelőttön?

– Várok valakire – mondta –, a barátomnak akarom megmutatni az új játékomat. Mackó úrfi a neve, és kis kockás mellény van rajta. Már nagyon régen szerettem volna egy ilyet, karácsony előtt kértem a Kisjézuskától is. Egyszer hallottam, hogy apukám és anyukám suttogva beszéltek Mackó úrfiról, és hogy nem engedhetjük meg magunknak, míg nincsen munkájuk. Nem tudtam, ez pontosan mit jelent, csak akkor értettem meg, mikor puha zoknit hozott Jézuska. Mikor kibontottam, anyukám meg apukám szeme könnyes volt. Kérdeztem, hogy miért, azt mondták, hogy a boldogságtól. Valamiért nagyon boldogok voltak. Lehet, hogy nekik is tetszett a puha zoknim.

– De végül csak megkaptad?

– Ma van a születésnapom, és mikor nem is sejtettem, Mackó úrfi ott ült az ágyamon, ahogy kinyitottam a szemem. Megyek gyorsan, meg is mutatom a barátomnak. Ő nagyon jó barátom, sokat játszunk együtt az iskolában, de az