Összetört emlékek

A nyitott ablakon át friss kora tavaszi levegő áradt a kórterembe. A szél zúgása és a madarak éneke üdítő szimfóniává olvadt össze. Mintha semmi sem történt volna. A rügyező faágakon átszűrődő napsugarak lágyan simogatták Miklós megégett kézfejének bőrét, szelíden hirdetve, hogy az örökké megújuló természet felette áll a világ történéseinek. Bár Miklós ebből semmit sem láthatott, a föld alatt töltött, fájdalmakkal teli napok után a madarak hangja és a friss levegő illata földöntúli békességgel töltötte el. Szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart. A pompás hangversenyt időnként a szomszéd ágyon haldokló öregember sóhaja szakította félbe. Miklósnak volt alkalma hozzászokni a halálhoz, és bár mindkét szemén kötés volt, nem lehetett becsapni, messziről is megérezte az elmúlás illatát.

Kelemen doktor már megkezdte a reggeli vizitet, és szokásához híven most sem időzött hosszabban egy betegnél sem. Sietnie kellett, hiszen sokan vártak még rá. A nagyszerű sebészorvos a kórház falai között töltött hosszú évek alatt egészen olyanná vált, mint egy kaméleon: megtanult minden helyzethez alkalmazkodni. Amellett, hogy kiváló hasi sebész volt, értett a szemsérülések ellátásához is, ezen kívül, ha a helyzet úgy kívánta, szülést vezetett le, fület szúrt fel, vagy éppen koponyát lékelt. Hiába, a háború sok mindenre rákényszeríti az embert – vallotta. Bár már elmúlt hatvan éves, még mindig fiatalos volt, gyors és ügyes. Egész életét a gyógyításnak szentelte és esze ágában sem volt nyugdíjba menni – különben is nagy szükség volt rá a Szabolcs utcai kórházban. Sietős alakja legalább annyira hozzátartozott a kórtermekhez, mint a téglák, amikből az épület magas, erős falait építették.

– Sötétedés után levesszük a kötést – szólt Miklóshoz érve lágy, ugyanakkor határozott hangon. Miklós próbálta mosolyra húzni a száját, de nem sikerült. Tisztában volt vele, hogy már soha többet nem lesz képes rendesen mosolyogni, azt a szájhúzást pedig, amit épen maradt jobb arcfele lehetővé tett, aligha lehetett mosolynak nevezni. Óvatosan megtapogatta a bal arcfelén a halántékától az állkapcsáig húzódó heget, mely alatt szétroncsolódtak az idegszálak, remélve, hogy ezúttal érezni fogja az érintést, de is