: Adrianna D. Queen
: Lélekdokim
: novum publishing
: 9783711606075
: 1
: CHF 16.10
:
: Erzählende Literatur
: Hungarian
: 306
: Wasserzeichen
: PC/MAC/eReader/Tablet
: ePUB
Rose Doubt nehéz körülmények között n?tt fel, emiatt súlyos önbizalomhiányban szenved. Hogy problémáját környezete el?l titkolja, különféle szerepeket ölt magára, így próbálva alkalmazkodni és megfelelni másoknak - bár ennek egyre súlyosabb ára van. A módszere azonban látszólag jól m?ködik; annyira, hogy társra is talál, ám a férfiról kiderül, hogy csak becsapta és kihasználta a lányt. Rose-ban egy világ d?l össze, amikor erre rádöbben, és megpróbál önkezével véget vetni életének. Így kerül a másoknak önzetlenül segít? dr. Hektor Soul m?szakjában a pszichiátriai osztályra. Az orvos felfokozott érdekl?dést tanúsít betege iránt, és célul t?zi ki a lány számára, hogy képes legyen elfogadni önmagát. De vajon mi oka lehet erre a különös gondoskodásra? Sikerülhet-e egy születését?l sérült önkép? embert teljesen meggyógyítani? Kiderül Adrianna D. Queen els? regényéb?l, mely izgalmas utazást kínál a mélylélektan, az érzelmek és a romantika világában.

1. fejezet

Bútorokban hiányos, hatalmas lakás ablaka előtt dermedten áll egy erőteljes férfi. A szürkület fényében ernyedt kezében tartva nézi telefonját, miközben bontja a hívást. Rozsdabarna függönybe kapaszkodva nekidönti fejét az ablaknak, és hirtelen rosszullét fogja el. Felgyűri a már amúgy is gyűrött inge ujját, hátha ezzel hőhullámai elmúlnának, de az émelygése tovább erősödik. Gyors léptekkel a mosdó felé veszi az irányt; kínok között vágyik arra, hogy hideg vízbe márthassa arcát, és nagyot kortyolhasson belőle, hogy leküzdhesse a rátört légszomját. Szemüvegét a kagylóra téve a hűs folyadékból tenyerébe merít, erősen megdörzsöli arcát, és a tükörrel szembenéz. Nyirkos borostájáról csöpög a víz ajkára. Nyalogatva mély levegőket vesz, és farkasszemet néz önarcképével. Hosszasan kémleli testén a vizes inget, ahogy az rátapadva kemény izmaira nyugtatja felhevült bőrét. Résnyire nyitott szájjal, lélegezve rátámaszkodik a mosdóra, majd szemüvegét feltéve, kémlelve önmagát visszatér gondolatai világába a hangpostára.

Tenyerébe vett halántékát szorongatja, és kisiet az ágyra dobott telefonért hangosan gondolkodva.

– Ezt nem hiszem el! Hogy történhetett ez? Csak miattad tettem! És most? A rohadt életbe! Minden elromlott. Nem történhet meg újra! Nem, nem hagyhatom! – ezzel felkapva telefonját, a kocsikulcsért zsebébe kotorva elhagyja lakását, tempós léptekkel a kocsijáig rohan.

Hatalmas volt a forgalom a városban, de őt nem érdekelte semmi. Nem látott, nem halott a belső hangon kívül semmit. Vaknak és süketnek érezte magát. Zúgott a feje, szinte lüktetett a homlokán kitüremkedő ér a dühtől. Zavartan vette, kapkodta a levegőt, mint aki elmerülni készül tehetetlenként az óceán mélyére. Vágtatott a kocsik között jobbra és balra előzve, hátha hamarabb ér a célhoz. A hatalmas városi fényár csak jobban beszűkítette a gondolatait. Nem volt olyan állapotban, hogy tudjon elmélkedni az adott helyzeten. A házak által visszhangzott zaj hirtelen csöndesebbé vált, és a folyó felett a szél zúgása váltotta. A vízben visszaverődtek a város és a híd fényei, de Hektor csak a Citadella fényeire koncentrált. Kereste több kilométer távolságból