I. fejezet

A mai világ ontja magából a művészeket. Mindenféle művészt. Sokféle szakmából. Persze ahhoz, hogy valaki bármit is elérjen egy művészeti szakmában, különlegesnek kell lennie. Nem csak tehetséges ember lehet sikeres művész, hanem akár egy olyan is, aki nem rendelkezik tehetséggel ahhoz, amiben sikeres lett. A következőkben pont egy olyan emberről fogok írni.

Lengyelországból kevesen jutnak el a hollywoodi csillogásig. Legalább is kevés ilyesfajta dologról lehet olvasni mostanában. Mégis, az én mesém egy lengyel származású fiatal zseniről szól, aki megérdemel néhány oldalnyi figyelmet. Emilia Zajacnak hívták, és Krakkóban született, az óvárostól nem messze, a városi kórházban. A szülei és az egyszem testvére, aki négy évvel volt nála idősebb, már nagyon várták az új kis jövevény érkeztét.

Kicsi voltam, koraszülött, és üvöltöttem, ahogyan a torkomon kifért. Legalábbis édesanyámék ezt mesélték a születésem körülményeiről. Sok időt töltöttem inkubátorban, és apám elmondásából már azt is tudtam, hogy hihetetlenül makacs egy teremtés voltam. Addig reklamáltam, kiabálva a magamét, amíg meg nem kaptam, amit akartam. Ám ez csak gyermekkoromban volt így, mára már azért le tudok mondani dolgokról. A történetem valójában – legalábbis szerintem – egy átlagos lányé, aki nem mindennapi feladatok végrehajtásával került be a köztudatba. Félre ne értsetek, sokat kellett dolgoznom érte, és azzal honorálták, hogy Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb zeneszerzője lettem. Ám ez nem hullt az ölembe csak úgy, és le kellett érte mondanom dolgokról.

De eddig még nem beszéltem arról, hogy is ragadt rám a „kutyás lány” becenév, így hát bele is vágok. Azt már tudjátok, hogy a szüleim és a testvérem legnagyobb örömére jöttem a világra. Előbbiek a lengyel értelmiségi réteghez tartoztak, mindketten tanítottak. Egyikük operaénekesként magánének–órákat adott a krakkói Zeneakadémia diákjainak, és mivel édesapám volt a férfi, neki jutott az oroszlánrész: a katonai kadétképző központ kiképző tisztje volt. Sejtem, mit gondolhattok: biztosan katonás fegyelemben neveltek engem is meg a bátyámat is. Hát, ami azt illeti, édesapám megegyezett édesanyámmal még a születésünk előtt, hogy apa a munkahelyén hagyja a katonaságot, és soha nem lesz szigorú, csak ha szükséges. Így aztán izgalmakkal és sok–sok vidámsággal teli gyermekkorom volt. Sok minden érdekelt, és voltak olyan hobbik, amikből talán még meg is tudtam