I.

1.

Ült a kert árnyas sarkában, s gyönyörködött az általa rögtönzött „vadonban”. (A felesége keresztelte – a tőle megszokott ironikus gyöngédséggel – annak.) Mikor ideköltöztek, a frissen épült házat csak egy kopár telek vette körül. A gyümölcsfákat, de még a harsányan zöld, vörös, sárgás levelű cserjéket, a jácint-, japánbirs- és rózsabokrokat, a tulipánokat, az épp elvirágzóban lévő kardvirágokat, a pompázatos dáliákat mind-mind ő telepítette. A felesége városi lány volt, mit sem értett a kertészkedéshez, bár önfeledten és soha el nem mulasztott öleléssel méltányolta férje dzsungelét. A dolog kölcsönös volt, hiszen felesége viszont a lakást virágozta fel, szebbnél szebb szobanövényekkel.

A nyárutói égbolt sugárzóan kéklett. A cseresznyefa azonban a kert túloldalán néha már elejtett egy-egy sárguló levelet, melyet aztán pillangósan röptetett tova a szél.

Közben egy emlékfoszlányon töprengett, melyet már csaknem elfelejtett. Talán az őszbe hanyatló látvány hívta elő valahonnan a feledés repedéseiből.

A kilencvenes évek elején még – román-magyar szakosként – a kiegyensúlyozott román-magyar együttélés eszményének elkötelezett híve volt. Ez akkor még nem számított a romániai magyar nyilvánosság föltétlen tudatállapotának. (Nem mintha ma már az volna.)

Percekkel korábban a feleségével vitázott, aki, mióta a fiaik és unokáik miatt ide, Kolozsvár közvetlen közelébe költöztek, egyre nehezebben viselte el, hogy az egyetemi éveikből még bensőségesen ismert Kolozsvár már nem is hasonlít arra, ami volt. Ezt ugyan hősünk is látta, de mivel egyetemi éveinek jelentős részét románok között töltötte, ő ezt már könnyebben viselte el. A helyzet szülte empátiát (mielőtt véleményt alkotsz, próbálj a másik – olyan, amilyen – fejével is gondolkozni) képtelen vol