Nincs veszélyesebb egy féltékeny asszonynál... 1610 áprilisában Fabricius Flóra és szerelme, a jóképű, de cseppet sem makulátlan múltú Lorenzo Mariani Párizsba érkezik. Nem jószántukból utaznak, a biztos halál elől menekülnek a francia fővárosba. Egy gyönyörű, nagyvilági hölgy segíti őket, akinek gyökerei a velencei Mariani házhoz kötődnek. Flóra hamarosan megismeri a féltékenység, és az asszonyi cselszövés legmélyebb bugyrait. Gyilkosság, vágy és gyűlölet kíséri minden léptét, és rájön, hogy még a Tuileriák palotájában sincs biztonságban. R. Kelényi Angelika, Terézanyu-díjas írónő 17. század elején játszódó regénye kalandos, izgalmas, és vérfagyasztó történetet mesél el, mely szokás szerint nem nélkülözi a romantikát, a cselszövést és a korhű történelmi hátteret sem.
A lenyugvó nap megvilágított egy vékony sávot az apró szobában. A keskeny, osztott ablakon egyetlen négyzet ragyogott csupán, a többi tompán, szinte átlátszatlanul meredt rám. A tiszta üvegdarab azonban átengedte, habár igencsak szűk marokkal mérte a fényt. Porszemcsék csillogtak a kőpadló felett, mely sötét színt kapott az időtől. Talán szürke lehetett valaha, világos hamuszín, most már inkább feketének láttam. Öreg ház volt. Recsegős, dohos, sötét, de ez a vékony, fénylő csík megfiatalította egy apró részletét.
Felálltam az ágy széléről, és beleléptem az aranyló sávba. Mozdulatomra a porszemcsék vidám táncba kezdtek, ám hamar eltűntek a szemem elől, ahogy a szoknyám alja végigsuhant rajtuk. Még mindig Velencében voltunk, hisz fel kellett épülnöm Dalia késszúrása után annyira, hogy hosszú utat tehessek meg a tengeren, majd a szárazföldön lóháton. Már előre rosszul éreztem magam a gondolattól, hogy hajóra kell szállnom, s nem egy-két napig, de hetekig hánykolódunk majd. Egyszerűbb lett volna, ha lovon hagyjuk el Velencét, de egy hajót nehezebb követni és utolérni, mint két lovast, így Mariani a biztosabb utat választotta a menekülésre. Féltem a szeszélyes tavaszi időjárástól, féltem a gyomorforgató hullámzástól – majdnem jobban tartottam e tengeri úttól, mint attól, hogy a Collegio elfogat és börtönbe vettet Lorenzo Marianival együtt Giacomo Favretti meggyilkolásának vádjával. Persze, csak majdnem… Másfél hét telt el azóta, hogy Favretti ránk tört a Mariani-palotában. Másfél hét telt el az iszonyatos, véres nap óta, amikor Lorenzo végzett a gróffal, Dalia pedig tőrt döfött a vállamba. Amikor Darius, Mariani gyermekkori barátja is meghalt, és Favretti bérenceit is elérte a vég. Véres nap. A vér, a halál valóban követ engem. Ahová lépek, holttest terem, ahol csak megjelenek, történik valami szerencsétlenség. Mintha büntetne a Jóisten valamiért, hisz ki akarna folyton mások tetemein átgázolva állva maradni? Borongós gondolatok ezek, mégsem voltam sem szomorú, sem ijedt, mégsem vádoltam magamat a sok életért, mely nyomomban kih
