Meleg nyári reggel volt a Kr. u. 933-as év határvidékén. Kék, felhőtlen ég ragyogott a Harz-hegység felett. Egy dombról le lehetett nézni a dús, buja zöld fűvel borított rétekre.
A Bode folyó mentén sárga, primőrökkel teli területek voltak. A Hartinggau dombjain és lejtőin erdők húzódtak, ameddig a szem ellátott. A tisztások és mocsaras völgyek határát égerbokrok és nyírfacsoportok jelezték.
A szabadság és az életöröm szaga áradt a hatalmas és kezelhetetlen országból, amely északról keletre húzódott.
Egy régi, keréknyomoktól kimerevített ösvény kanyargott egy tűlevelű erdőben, amely szinte pontosan Wernigerode új települése és Blankenburg erődje között húzódott.
Egy idős férfi és egy fiatalember egy fából készült szekeret húzott maga után, és azon fáradoztak, hogy az ne boruljon fel.
A szekér súlyosan meg volt terhelve. Egy nagy vas üllő volt látható rajta.
A kocsi lejtőn haladt, és nagy ügyességre és erőre volt szükség, hogy a kocsit a pályán tartsuk.
Most érkeztek el az ösvény legveszélyesebb részéhez, az *ördögfalnak* nevezett sziklához.
A szekér megállt, és a férfiak lélegzethez jutottak.
Elmar, a kettő közül a fiatalabb, letörölte az izzadságot az arcáról.
"Ez egy rohadt unalmas munka. Tényleg azt hiszed, atyám, hogy ez kifizetődik?"
Szemrehányóan nézett az idősebbre.
"A kovácsmesterséget apámtól tanultam" - mondta az utóbbi."Nem csak a kovácsműhelyben kell kovács. Még a földed körüli falvakban sincs senki, aki tudná használni a kovácsműhelyt és az üllőt."
Tekintete lefelé vándorolt a Bode-völgybe, a homokkőbányák fehér foltjai fölé.
Szórványosan hallatszott a kőfűrészek ropogása és a vésők világos hangja.
"Olyan korban élünk, amikor a vas fontos munkadarab lett, fiam. Mostantól minden farmon vannak szerszámok, szögek, szerelvények és fegyverek. A főurak pedig kardokat, páncélokat és lándzsákat követelnek. Ne vitatkozzunk ezen újra. Megállapodtunk, hogy én építem meg az első kovácsműhelyt itt a Harz előterében nekünk, parasztoknak."
Askan, az idősebbik, megigazította a talicska vonóhordóját.
"Majd meglátod,
