Jugisz a szemébe folyó vértől ugyan semmit sem látott, mégsem foglalkozott vele, hogy kitörölje azt. Méghozzá egyszerűen csak azért nem, mert a csata hevében az egész lényét átjáró adrenalintól az effajta apróságok mostanra már egy cseppet sem zavarták.

Jobbjával a negyvenöt centis kétélű rövid kardját, a gladiuszát, a baljával pedig a jellegzetesen szögletes római pajzsát, a szkutumját tartva állt mint egy rettenthetetlen gladiátor, a fogyni nem akaró berber lovasok alkotta gyilkos „aréna” közepén.

Most nem az életéért, hanem csakis a dicsőségért küzdött.

− Rómáért! − kiáltotta, miközben a szálirányonként merőlegesen egymásra ragasztott falapokból készült ívelt, rugalmas pajzsának hála, sikerült a karja elvesztése nélkül hárítania a lendületesen lecsapó szablyát.

Ami viszont nem óvhatta meg attól, hogy az ütés erejétől a bal vállából kiinduló éles fájdalom elviselhetetlen „kíntengerként” szét ne áradjon a testében.

Mégsem állt meg.

Valamiféle tébolyult haragtól hajtva, a leginkább csak szúrásra használt rövid kardját rézsútosan felfelé beledöfte a nyeregben ülve csak korlátozott kitérésre képes ellenség tiszta célpontot kínáló bordái közé...

A következő pillanatban a lovas élettelenül előredőlt a nyeregben.

Jugisz pedig, még mindig ugyanazt a mozdulatsort folytatva visszarántotta a gladiuszát... és hátralépve hagyta tovanyargalni az immáron irányítatlan csatamént...

Kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet, fáradtan a pajzsára támaszkodott.

A hajnal óta tartó küzdelem mostanra már szinte minden erejét felemésztette olyannyira, hogy egy pillanatra komolyan elgondolkozott azon is, érdemes-e egyáltalán küzdenie még.

Persze csak egyetlen röpke felvillanás volt az egész.

Hiszen jól tudta, nincs más választása: vagy küzd, vagy meghal.

Márpedig ő nem akart meghalni!

Neki még rengeteg terve volt az életben!

Hirtelenjében el