Minden jó
Leona kiszállt a kocsijából. Erőteljes mozdulattal csapta be az ajtaját, és már távolodott a járműtől, amikor megnyomta a kulcstartó gombját. A központi zár két gépi sikoltással jelzett vissza: „Nyugodt lehetsz, gazdám, minden ajtó és ablak zárva van”.
Leona olykor elképzelte, hogy a tárgyak is beszélnek, főleg azok, amelyek őt szolgálják. Otthon nemegyszer „visszaszólt” neki a villanykapcsoló, a garázsajtó, az olló, a konyhakés, éppenséggel a hűtő vagy a villanytűzhely is. „Éles vagyok, gazdám!”, vagy „Rendesen hűtök ám, gazdám”, „Máris nyílok, szolgálatodra, gazdám!”
Most ez csak egy villanás volt a fejében, aztán máris elhagyta a vállalati parkolót. A bejáratnál a mágneskártyájával megérintette a fali készüléket, mire az ajtó megnyílt előtte. Tudta, hogy kamerák figyelik. „Mintha legalábbis egy hadiüzemben lennénk”, gondolta, már nem először az utóbbi hónapokban. „Ehhez képest ez csak egy üdítőital-gyár”, tette hozzá magában.
Az épület az irodaház volt. Az üzem mögötte helyezkedett el, hátul pedig a nagy rakodó és a felhalmozó. A hatalmas területű betonpadlóra mindig más gyümölcs került, egyszerre mindig több száztonnányi érkezett és pár napig maradt, míg folyt a feldolgozás. De a színes halmokat csak a ház harmadik emeletéről lehetett látni. Leona ablaka éppen oda nyílt.
A lifteknél mások is várakoztak. Marietta, a marketing-osztály titkárnője éppen a postát vitte felfelé. Ott állt Boltram, a főnök egyik helyettese, aki az utóbbi időkben, mint hírlik, „biztonsági kérdésekkel” foglalkozik a cégnél. Leona tüntetően megnézte a lift melletti falon a cég emblémáját, a stilizált almát, felül a kacson egy szintén stilizált, majdnem, ovális levéllel. Nagy betűk hirdették, hogy ez itt a FRUCTON vállalat főépülete, vagy ahogy sokan mondani szokták: az „agya”.
Marietta vékony volt, szemüveges, alacsony, csinos. Mindig úgy ment a házban bárhová is, hogy a mozdulataival, tekintetével, még a járásával is jelezze a férfiaknak: „Itt vagyok, nyitott vagyok minden kapcsolatra, tessék..!” Talán éppen ezért nem nag