Homályban

Lena óvatosan lépkedett.

Nem is tehetett másképpen: ételt szállított egy kerekes kocsin. Naina, a szakácsnő nem sajnálta az ételt senkitől, az ő ötlete volt az is, hogy: „Etetni kell az öregeket!” „Addig egyenek, míg tudnak!” Ezeket aranyköpéseknek szánta, egy ideig kedvelték és idézték is, később már az egész személyzet nagyon unta őket. Ám ez nem vette el Naina, a terebélyes asszonyság kedvét, nap mint nap elmondta kedvenc szentenciáit.

A 6-os és a 7-es ház volt most Lenáé. A kocsi alsó polcán voltak az üres tányérok és az evőeszközök, minden egy kis ládában, hogy ne érje őket por és szenny. Bár miféle szennyezés lebegne itt a levegőben? Lena körülnézett. A lakópark volt a legcsöndesebb hely ebben a városban. A legcsöndesebb és a legnyugalmasabb, ahol Lena eddigi életében megfordult. Valahányszor, ha csak egy kis ideje akadt, szándékosan lassan ment vissza a főépületbe, ahol a kiszolgáló egységek működtek. Szerette élvezni azt a nyugalmat, amit ezek a mostani öregek kapnak. Vajon amikor ő lesz ebben a korban, mondjuk úgy negyven év múlva, akkor is lesznek ilyen csodálatos otthonok? Lakóparkok, csak öreg házaspároknak?

„Ahhoz, hogy házaspár tagja legyek, talán majd kell egy férj is” – humorizált magában. Nem akart erre gondolni, most nem. Most jó volt így, ahogyan volt.

A házak előtt sem volt meredek a rámpa, ami a bejárathoz vezetett. Nem kevesen élnek kerekes székben, no és gyakran összejárnak, közlekednek egyik házból a másikba – ezért az egész park eleve akadálymentesen épült. Lena könnyedén tolta fel az ételes kocsit, és attól sem kellett félnie, hogy a konyhától idáig kihűl az étel. Jól zárnak az edények, no és itt köröskörül nyár van! Jó meleg nyár, amit Lena annyira szeretett.

A 7-es ház volt közelebb, és Lena már oda is ért. Az égen bárányfelhők úsztak, majdnem folyamatosan sütött a nap, könnyű szellő lengedezett. Az élet voltaképpen szép, főleg, ha leszámítja a volt férje kellemetlenkedéseit, és azt a fájdalmat, amit most is érzett a gyomrában. P