Aludj csak, kedves

Álmodj hosszan, szépen

Mint csillag az égen

Aludj csak, kedves

(Városi dal részlete)

ELSŐ RÉSZ: Napfényben

1

A butácska kis dalt Leon egyszerre három irányból is hallotta. Diszkréten áradt a sétálóutca elején lévő ételbárból, hallatszott a kis téren a fodrászatból, és egy kölyök mobiltelefonjának is ez volt a hívóhangja. Szerencsére rögtön abba is maradt, ahogy a gyerek beszélni kezdett. Néhány lépés után már nem hallotta a fodrásztól kiszűrődő hangokat sem, de az ételbár ilyenkor nyáron már tárva-nyitva várta a vendégeket, még a sétálóutca felőli üvegfalát is kivették, hogy átjárja a levegő. Befelé vitte a huzatot – ez volt a légkondicionálás a konyhások számára – kifelé meg hozta az illatokat, ez újabb vendégeket csábított be a kis szögletes asztalok mellé. Odabentről is ez hallatszott ki.

Aludj csak, kedves… –dúdolta Leon félhangon, aztán rajtakapta és korholta magát: „Nehogy már te is elkezdd! Olyan kis semmi-dalocska ez, tizenkettő egy tucat, naponta gyártanak ilyeneket”. De azért a „semmi kis dal” benne maradt a fülében, agyában, bár igyekezett nem gondolni rá.

Leon nem lakott messze, hát nem sietett. Amúgy sem sietett, mostanában. Mióta a felesége meghalt – három és fél évvel ezelőtt – azóta amúgy is életmódot váltott. Az első év rettenetes volt, nem tudott másra gondolni, mindig Dana járt az eszében, meg az, ahogyan utoljára látta őt a rákosok szobájában. Így hívták a betegek, és csakugyan, csupa menthetetlen feküdt abban a folyosó végén félig eldugott, tágas helyiségben. Danának a kezeléstől kihullott a haja, állandóan kendőt viselt, feketét, mint mondta: „gyászolja a haját”, és ehhez mindig társult egy olyan szomorú mosoly, ami szintén elfelejthetetlen maradt Leonnak.