Délután

- Asszonyom... illetve, bocsánat… kisasszony…

- Semmi baj. Ma délután még kisasszony vagyok, este már asszony leszek. Szóval, mi a gond?

- Meghoztuk a virágdíszeket.

- Forduljon az esküvőszervezőhöz. Látja ott a fa alatt azt a zöldruhás hölgyet? Ő az.

Alessa az órájára nézett. Fél kettő volt. Már tizenkettő előtt meghozták az asztalokat, és aztán a kisebb „dobozos” teherkocsi fordult egyet – látta, hogy éppen visszaérkezett és rakták le a székeket. Negyven embernek lesz helye, igazán szólva csak harmincnyolc vendég kapott meghívót, de az esküvőszervező is kapott egy terítéket. Hiszen itt kell lennie végig, és nem tehetik meg vele, hogy ne ülhessen asztalhoz. No és marad egy üres hely. Állítólag régi szokás errefelé, már sok száz éve gyakorolják, hogy minden esküvőn fenntartanak egy helyet egy… koldusnak, csavargónak, vagy ahogyan szebben mondják: egy „vándornak”. Alessának tetszett a dolog. Igen, legyen egy hely a hosszú asztal végén. Ez a jótékonyság egy fajtája, ami nem idegen tőle amúgy sem. Majd ha arra téved egy hajléktalan, kapjon ő is enni, inni. Persze, inkább enni, mint inni. Ha viszont nem kerül elő egyetlen arra alkalmas személy sem, akkor legalább mementónak ott marad az üres terítés és az üres szék. Hadd emlékeztesse az esküvő résztvevőit, hogy vannak ám a világon náluk sokkal szegényebb emberek is!

A zöldruhás nő máris ott termett mellette:

- Alessa kisasszony, kedves, hol van a vőlegény?

- Tízezer méter magasan.

- Tessék? – a nő ideges volt, rengeteg dolgot kellett a fejében tartania