Felbukkan egy szerzetes

Konrad atyával Afrikában találkoztam.

1994 elején, egy nyugat-afrikai szigeten rendeztek nemzetközi írótalálkozót. Nagy öröm volt számomra, hogy elrepülhettem a hideg közép-európai télből. A Boeing fedélzetén filmeket vetítettek, miközben odalent - ha láthatatlanul is, hiszen éjszaka volt - elvonult alattunk Itália, a Földközi-tenger, Spanyolország. Gibraltár után a gép Marokkó fölé kanyarodott. Hajnali párában bukkant fel az Atlasz-hegység, gyönyörű volt.

Mindjárt kezdetben közölnöm kell, hogy az írótalálkozónak semmi köze Konrad atyához. Az ügyben a véletleneknek (ha elismerjük létezésüket…) nagy szerepük volt.

A sziget szépsége lenyűgözött - mindig szerettem a tengert. Itt pedig az Atlanti-óceán ölelte körül a szárazföld ékszerdobozhoz hasonlító kicsiny darabját. Hófehér házak kúsztak fel a szelíd domboldalakra, pálmák bólogattak a szélben. Meleg volt, de az óceán elviselhetővé tette a hőséget is. Szállodánk árnyas édesvizű medencéjében minden gondja elmúlott az embernek. Esténként volt csak közös program, napközben mindenki maga osztotta be az idejét. Sohasem kedveltem különösebben a konferenciákat, tanácskozásokat, kevésnek láttam értelmét. Nem volt ez másképpen itt sem.

Inkább szinte naponta kijártam a piacra. A bazár, vagyszuk négy utca közé szorult, bonyolult folyosó- és bolt-tenger volt, erőszakos eladókkal, de csodálatos árukkal. A hangzavar, az illatok, a nyelvek, bőrszínek és zenék keveredése vonzott oda nap, mint nap. Még a koldusoktól sem kellett tartani - a fiatalkorú helybeliek inkább árultak ezt-azt, semmint hogy könyöradományokra várjanak. Büszkék voltak.

A bazár északi végén volt egy tér; ma sem tudom eldönteni, elsősorban autóparkoló, állatpihenő vagy bolhapiac volt-e. Mindenképpen e három keverékének látszott. Volt ott autókölcsönző, lepénysütő, közkút, mozi, rendőrőrs és számos egyéb intézmény.

Január 27-én délelőtt azzal a szándékkal mentem a térre, hogy kölcsönzök egy autót és bejárom vele a szigetet. Máshol is megtettem már ezt, nagyon jó módszer ahhoz, hogy az ember valóban közel kerüljön egy tájhoz, meglássa rejtett részleteit is. Mivel az óceánból kiálló földdarab nagynak egyáltalán nem volt nevezhető, hát még aznap estig megláthattam mindent, amit érdemes volt felkeresni. Volt részletes térképem, hát nem féltem - hogyan is lehetne eltévedni egy akkora földdarabon, mit a Csepel-sziget?

Az autókölcsönzőnél hamar nyélbeütöttem a dolgot. Egy piros Opel Corsát választottam. Kiderült, a tankja nincs tele - itt nem szokás és főleg nem kötelező tele tankkal kapni és visszaadni az autót, mint Európában. Ki mennyit fogyaszt, az ő dolga, és az is, mennyit tesz bele. A papírmunkával sem bajlódtak - hiszen a szigetről nem lehet ellopni, elvinni a kocsit. Sokan ezért nem zárták be az autót, éjszakára sem.

Leszurkoltam a pénzt, fogtam a papírt és már éppen beültem volna a kocsiba, amikor egy szakállas férfi jött oda. Európai volt, ez rögtön látszott. Fehér, röviduj