Az igazi Sztálin

Az ifjúkor útvesztői

A huszadik század számos befolyásos alakja - szándékosan nem írunk „nagy embert”, hisz mint ember sokan egészen aprók és minden ízükben negatívok, rosszak voltak - született az előző, XIX. században. Ezek egyike az az ember, akit mozgalmi álneve:„Acélos” után Sztálinként ismert meg a világ.

A későbbi ideológiai harcos, postarabló és feltehetően gyilkos, majd még később pártvezér, államfő és diktátor nem volt orosz, miként Napóleon sem franciának és Hitler sem németnek született.

Dédapja, Zana Dzsugasvili grúz paraszt volt, egész életét egy faluban élte le. Ennek fia, Vano Dzsugasvili, vagyis Sztálin nagyapja örökölte a kicsiny gazdaságot. Mint akkoriban arrafelé mindenki, ő is szőlőt művelt. A cári Oroszország gyarmattá tette ezt a földet is, mint minden országot, amelyet az oroszok elfoglaltak az utóbbi ötszáz évben. Abban a faluban született Vano fia, Visszarion is. Mivel Európában meglehetősen későn, 1861-ben törölték el a jobbágyságot a cári birodalomban, hát Visszariont sem kötötte már semmi egykori gazdáihoz, földbirtokosokhoz. Utálta a nehéz paraszti munkát és a városi gyárakban keresett munkát. Dolgozott bőrgyárban is, majd a „nagyvárost” (Tbiliszi) nem kedvelve egy városkába, Goriba költözött. Itt cipésszé képezte át magát, majd elvett egy tizenhat éves grúz leányt, akit az orosz nyelvű források természetesen orosz keresztnévvel emlegetnek: Jekatyerina Geladze. Mire az asszony húsz éves lett, a négy év alatt éppen négy gyermeket szült a részeges cipésznek.

Az első három hamar meghalt, ami akkoriban az ottani egészségügyi viszonyok közepette napirenden volt. Csak a negyedik gyermek, a Szoszónak becézett Joszif Dzsugasvili maradt meg. Nem volt könnyűgyermekkora, de anyja sorsa sem irigylésre méltó, Az asszony mindenesetre élete végéig - megélte még, hogy fia sok éve nagyhírű és kegyetlen diktátor lett - mondogatta: a legtöbbet érő gyermeke az első fia volt, az, aki egyévesen halt meg. Az utána következőkről, és különösen a negyedikről semmi jót nem tételezett fel, és igaza lett… Az asszony életét főképpen részeges és kötekedő férje nehezítette. Nem tudni, mennyiben volt ez általános, feltehető, hogy azokban a társadalmi rétegekben éppen olyan megszokott és tömeges volt, mint ma. Visszarion Dzsugasvili néha betegre itta magát, ilyenkor természetesen nem dolgozott és így pénzt sem hozott haza. Ha meg volt pénze, annak nagyobb részét elitta.

Az ördögi körből nem látszott kiút.

Visszarion nemegyszer alaposan elverte feleségét és fiát, senkire és semmire nem volt tekintettel. A gyermek így aligha kedvelte őt. Ez magyarázza, hogy gyermekkoráról később soha nem nyilatkozott szívesen, sőt diktátorként megtiltotta, hogy múltjában - még feltétlen, iránta érzett hódolattal is! - kutakodjanak. Volt tehát rejtegetnivalója, hiszen nem csupán részeges apját, hanem saját fiatalkori tetteit is szerette volna örökre titokban tartani. Az részben sikerült is neki.

Mindenesetre a kis Joszif hat éves volt, amikor apja elhagyta a családot.

Még pár év, és a férfi teljesen az alkohol rabjává vált, emberi roncsként állítólag még felbukkant néha, aztán végleg nyoma veszett. Meghalt. De hogy mikor, azt sem tudjuk egészen bizonyosan, mert a halálozás dátumát Sztálin később nem engedte nyilvánosságra hozni. Hogy miért, rejtély. Egyesek úgy vélték, azért, mert nem is Visszarion volt az apja. Mások azt feszegették - persze, amikor erre még vagy már lehetőség nyílott, tehát Sztálin diktátori állapotba emelkedése előtt, vagy halála után - hogy Visszarion nem is volt grúz, és hogy egy kocsmai verekedésnél szúrták le. Beszélték persze az ilyenkor világszerte szokásos „történetet” is, miszerint Joszif anyja dolgozni járt egy arisztokrata házához és annak tetszett meg szerfölött a tizenkilenc éves csinos, ámbár akkor már háromgyermekes parasztlány. Ez megmagyarázná azt a biológiai dolgot is, hogy miért éppen az első három gyermek halt meg - akiknek nyilván a genetikailag erősen terhelt, alkoholista fiatal férj volt az apjuk - és miért maradt meg a negyedik, aki nem ugyanazokat a géneket örökölte… De ez csak feltételezés. Biztosan volt valami oka, hogy Sztálin annyira titkolni igyekezett születése és szülei körülményeit, adatait.

A későbbi nagy orosz „államférfi” egész gyermekkorában csupán grúzul beszélt. Hiszen a környezetében nem is nagyon hallott egyéb szót. A kisvárosban kevés orosz élt, azok is jobbára cári hivatalnokok voltak. Sztálin csak kérőbb tanult meg oroszul, de élete végéig rendkívül erős grúz akcentussal és nyelvtani hibákkal beszélt. Még sokkal később is, mint már államfő, ha grúzokkal beszélt, azonnal áttért anyanyelvére és ilyenkor megfeledkezett a jelenlévő orosz elvtársakról.

Egyházi iskolába járt, merthogy Goriban nem volt más. Anyja nyomására kénytelen volt beiratkozni a papi szemináriumba, pedig enyhén szólva nem kedvelte a papokat, az egyházat, nem volt vallásos. De Jekatyerina Geladze figyelte a maga kicsiny világát és látta, hogy ott voltaképpen csak a hivatalnokok élnek jól - mert hagyják magukat megvesztegetni, ez is évszázados hagyomány - és a papok, mert azokkal mindenki kivételez és jóltartják őket. Nem csoda hát, ha fiának jobb sorsot akart, mint amilyenben addig mindkettőjüknek része volt.

Papi szeminárium nem volt Goriban; legközelebb csak Tbilisziben, a grúz tartományi székhelyen akadt. Hogy nem lehetett különösebben jó viszony anya és fia között, jelzi: mióta Sztálin elhagyta Gorit, nagyon ritkán ment vissza meglátogatni az anyját.

Ez aztán így maradt egész életükre; több évente egyszer találkoztak, akkor is csak pár órára vagy egyetlen napra. Amikor Sztálin néven fia már a nagy birodalom feje lett, anyját Moszkvába, a Kremlbe hívta, lakjon vele. De a szókimondó Jekatyerina néhány - ma azt mondanánk: nyomdafestéket alig tűrő - szóval utasította el fia ajánlatát. Valami okból nem akart vele egy fedél alatt élni. Amikor fia 1935-ben, egy évvel halála előtt meglátogatta (nagyon beteg volt már), tanúk előtt közölte vele: „Mégis jobb lett volna, ha pappá leszel”. Nem hatotta meg a pártfőtitkári és államelnöki címek garmadája. Így nem csoda, hogy 1936-os halála és temetése idején a „kis Szoszó” inkább Moszkvában maradt.

Még mielőtt véget értek volna az egyházi tanulmányok, a fiatalkorú Joszif (1879-ben született) élte a tbiliszi legények hol vidám, hol kevésbé vidám életét. Amennyire a kortársak feljegyzéseiből tudjuk, meglehetősen morózus, általában komor fiatalember volt. A vallás és az egyház nem érdekelte, így tanulmányait hamarosan félbeszakította. Anyja ezt nem fogadta kitörő örömmel, ám Joszifot ez egy csöppet sem érdekelte.

Eljött az új évszázad és annak elején Joszif feleségül vette egyik barátja húgát. Az esküvő persze templomban zajlott le. Talán ez az oka, hogy később erről sem volt hajlandó beszélni és megtiltotta, hogy azt propagálják.

Aminthogy későbbi hivatalos életrajzaiban a papi szemináriumot sem emlegették.

Mire idáig jutottak a dolgok, Joszif Dzsugasvili már nagyon aktívan politizált. Mire huszonéves lett, nemegyszer összetűzött a cári rendőrséggel és bíróság előtt is állt. Az elítélte, előbb börtönre, aztán száműzetésre. Ami akkoriban azt jelentette, hogy távol a civilizáltabbnak mondott - de korántsem európai szintű, nem huszadik századi életmódot jelentő - világtól, valahol Szibériában vagy más, a Birodalomban periférikusnak számító isten háta mögötti helyen. A hatóságok így remélték elérni, hogy az illetőt kikapcsolják a politikai áramlatokból és mozgalmakból.

A politika mezején

Mivel így alakultak a dolgok - és különben sem szeretett dolgozni - végső soron Joszif nem tanult ki semmilyen szakmát és azt kell mondanunk, hogy soha életében nem volt egyetlen úgynevezett „normális” munkahelye. Nem járt be sehová, nem dolgozott és nem kapott fizetést sem. Később arról sem esett szó, miből élt akkor?

Állandóan úton volt, akár egy kereskedelmi ügynök - de ő nem árukkal, hanem ideákkal kereskedett. Hamarosan magáévá tette az akkoriban oly divatos, cár- és rendszerellenes anarchista, szocialista, mindenképpen felforgató eszméket. Joszifot hamarosan megismerték Grúzia gyáraiban, hisz egyet sem hagyott ki - a „munkásosztály”, mit később támaszának hitt és annyit emlegetett, igyekezett behálózni. Legális és illegális gyűléseken, kocsmák, ívók termeiben bukkant fel. Mint akkoriban a köreiben mindenki, ő is egyik cigarettát a másik után szívta el és rekedtes hangján, hevesen igyekezett rávenni...