Első fejezet

Ebben az író a faluját s a nemzetségét mutatja be

Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt, s ennek is jó felerészét az én nemzetségem tevé.

- Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje - emlegette gyakorízben édesapám -, ősfoglalás. Három nemzetség az ősfoglaló: a Benedek-, a Benkő- s a Boda-nemzetség. A többiek: a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok mind jövevények.

Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerűen a történeti igazság megállapítása ez. Szegről-végről csaknem valamennyi jövevény famíliával atyafiságba keveredtünk, s hogy messzebb ne menjek, édesapám anyja Gál Rebeka volt.

Már a Rebeka név sejteti az avatottabb olvasóval, hogy az én nemzetségem annak a népnek a sarjadéka, amely még nem oly régen Mózes népének neveit igen kedvelé. Az öregebb rend emberek közt még szép számmal vannak Mózesek, Jakabok, Jákobok, Judák, Ezékiások, Izsákok, Timotheusok, Benjáminok, s dédapámnak, aki a hagyomány szerint, nagy erejű, nagy virtusú ember vala - Jeremiás volt a neve. Ezeknek a neveknek a gazdái - e könyv írójával együtt - már mind a temetőkert felé tekingetnek; a fiak, az unokák közt már alig akad bibliai nevű: ami nevet az úri rend magához méltónak talált, mind eljutott az én falumba. Elhozta a vasút. Ide, az Isten háta mögé. Mind a temető felé tekingetnek a Rebekák, Rákhelek, Judithok is, s bár büszkén emlegeti a nemzetségem, hogy Judith volt az ősanyja (e névnél merül homályba a nemzetség terebélyes fája a XI. században), egyetlen Judith sincs köztünk, pedig, ugye, szép e név?

Az én falum szinte félve húzódik meg Barót-patak jobb és bal partján, igen szűk völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is: Kisbacon. Nem csuda, ha szűk völgyecskében húzódott meg, ugyebár? Olyan emelkedő, lankás hegyoldalra tolta-tologatta idők során a szaporodás. Észak, kelet s dél felől szelíden, csendesen emelkedő hegyek karimázzák, s ha nyugati oldalára is vet még egy kis hegyet a Világteremtő, tökéletes volna a kép rámája, legteljesebb a nép nyugodalma: nem háborítaná a nyugati szél, mely a civilizációval fagyos szeleket is röpít szárnyain. Ennek a szélneknémet szél a neve. Nyilván sűrű oka volt őseinknek, hogy ennek nevezzék...

Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágoskertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csíkorra tetejéről (a szomszédos"Csíkország" orra ez a hegy) óriási bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed. Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piros cserepes házfödelek nem rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros cserépfödél. Széles cserfazsindely barnállott az alacsony falú, magas tetejű házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsúpfödél jutott a pajtáknak meg a csűröknek; de akkor is megvolt minden háznak utcára mosolygó virágoskertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája: rozzsal érő, fótos, zsíros, édes, írós (más néven sólyom) páris almát, eleinérő, vagyis korán érő, nyakas, bartamisz körtét, moskotár, madárka perpence[1] szilvát termő fája: - akkor is egy szépséges szép