1.

Azon az augusztusi éjjelen csendes eső áztatta Róma utcáit. A gázlámpák fénye megcsúszott a vizes köveken, a sikátor kapualjaiban részegek és szajhák évődtek, nem törődve a vigasztalan időjárással. Az egyik sarkon vörös lámpa égett, egy bordélyházat jelezve. Feljebb, az utca két oldalán álló ház ablakai közt kötél feszült, melyen kint felejtették a korábban száradó, később azonban újra csuromvizessé váló alsóruhát. A hónaphoz képest hűvös volt, de senki sem bánta, hogy ideig-óráig enyhült a hőség. 1860 nyarán nem csak Róma városa fuldoklott tőle, egész Itália forrongott. Bár az erősödő cenzúra miatt az újságok nem írták meg, de az utcákon pletykaszinten terjedt a hír, hogy Garibaldi partra szállt Szicíliában, elfoglalta Nápolyt, és az Örök Város felé tart. Ezt azonban a sikátorokban senki nem érezte – éppúgy folyt a züllött élet, mint mindig.

A magas, széles vállú pap sem foglalkozott pillanatnyilag Garibaldival, egészen más töltötte ki a gondolatait. Fekete reverendája a nedves macskakövet söpörte, de nem emelte fel, hagyta, hadd nedvesedjen át. Nem illett hozzá a ruha, fizikuma alapján inkább látszott katonának vagy kocsmai verekedőnek, mint Isten emberének. Arca cseppet sem volt ruhájához méltón jámbor, fekete szemei élesen pásztázták a környéket, mintha keresne valamit. Egy szajha pördült elé. A pap oldalra lépett, hogy kikerülje, a nő azonban nem hagyta magát, újra elé állt.

– Szép leányt keres, atyám? – mosolygott negédesen, vörösre festett, vaskos ajkai mögül kivillantva rohadó fogait, majd elkapta a reverenda szélét. – Ne siessen annyira! – búgta.

– Takarodj! – mordult a férfi, és ellökte a nő kezét.

Az egy pillanatra megbillent, eltátotta a száját, s a pap megérezte a szesz szagát. Elfintorodott, undorodva pillantott a kimázolt arcra, végigfuttatta tekintetét a hiányos öltözékű, elhasznált testen, és elhúzta a száját.

– Milyen finnyás a szent ember… – sziszegte az éjszaka rongya, majd