Ébredés

Fehér, fekete, piros, zöld, kék, sárga, lila, majd ismét fekete. Felvillan egy vízszintes fehér vonal. Két vízszintes vonal, majd sok vonal. Aztán ugyan ez, csak függőlegesen. Majd átlósan mindkét irányba. Rácsháló. Forgó rácsháló, majd megint feketeség. Fehér pont. Megindul jobbra, majd balra, fel, le. Nyolcasokat ír le. Fényes labdává formálódik, repül a térben előre, hátra, fel, le, jobbra, balra. Megáll középen. Pulzál egy kicsit, majd puff, kidurran, mint egy lufi. Szikrázó színes csillámot szór a sötétségbe. A durranás többször visszhangzik, majd kitompul, ahogy a szikrák mind kialszanak.

Oké! Mi fene volt ez? Mit nézek éppen? Állok itt a sötét semmiben. Vagy ülök? Fekszem? Semmit se látni. Merre van felfelé? Súlytalan volnék?

Egy hang szól hozzám a semmiből:      

− Nyugodj meg! Minden rendben, csak még nem kellett volna felébredned. Egy kis szúrást fogsz érezni nyaktájékon, utána visszaalszol … Sok pihenésre lesz még szükséged.

Nem szúrás, inkább csípés, de legalább most éreztem valamit. Eddig mintha test nélkül lebegtem volna a semmiben. Kezem, lábam nem érzem, de még a nyelvem se. Mi a fene ez? Alvásparalízis? Álmodom?

Labda, labda, labda, jelenj meg újra fényes labda! Koncentrálj! Akard a labdát! Erősen akard!

Ohh már dereng is. -Megy ez, megy ez. - A labda kezd formát ölteni a jobb kezemben. Irányított álom. Ebben mindig jó voltam. Eldobom a labdát, és millió csillaggá szakadva szét, beteríti körülöttem a teret.

A csillagos űrben lebegek. Nincs közelben se égitest, se hajó. Elsodródtam? Honnan? Mennyire? Oxigénszint? Gyorsan csökken! Léket kaptam?

Ne zihálj! Maradj nyugodt! Az űrben a pánik gyorsan öl. Beszív! Kettő három. Benntart! Öt, hat, hét. Kifúj! Nyolc, kilenc, tíz. Beszív. Kettő, három. Benntart. Öt, hat, hét. Kifúj. Nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő - és egy ismerős, de megfoghatatlan gondolat feloldódik az öntudatlanságban.

-o-

MEGFULLADOK! - A hirtelen pánik szívja tele a tüdőmet levegővel. A szívem majd kiugr