A Szingularitás napja

Na, még egy hossz! – Parttól falig oda-vissza 100 méter. Lassan savvá válik ereimben a vér. Utálok úszni, és tuti, hogy nem most fogom megszeretni a vizet, de valami megszállottság hajt.

A kezemről mostam a vért, mikor rám tört az úszhatnék. Utána még majdnem két órát forgolódtam Chéry mellett az ágyban … míg ő álomba sírta magát, az én fejemben csak ez pörgött:Úszni akarok. Mint egy beragadt dallam, amitől nem tudsz szabadulni …

Alig fél liter vére maradt, mire gépre tettük. Az a kibaszott robot, tudta hova kell szúrni, hogy szinte azonnal elvérezzen az öreg. Basszus, ennyi vért … Már a liftben rátekertünk minden ruhaneműt sebekre. Charlotte és Susan leszaggatott overállban, csurom véresen küzdött az életéért.

15 percig volt oxigénhiányos állapotban az agya, mire a gép újraindította a keringését … hogy ez sok-e? … Lehet-e számítani rá, hogy valaha még magához tér? … Charlotte is csak ennyit mert mondani: ‘Nem tudni’.

…Basszus … nem emlékszem, mikor elértem a falig, de már visszafelé úszom … Az előbb még mélykék derengésben terült a plafon a víz fölé, erre most élénk sárgás fényben úszik az egész. Nem rémlik, hogy lett volna bármi átmenet, de csak feltűnt volna, ha hirtelen csak úgy felkapcsolják villanyt … A fene tudja hány hosszt úsztam le, mire így rám pirkadt … Az agyam már kihagy … A karom, a lábam, szinte merev.

Az utolsó 10 métert háton teszem meg, a plafon fényébe bámulva, majd a hullámokkal