1610-ben, egy borzalmas évet maga mögött hagyva, Fabricius Flóra kénytelen Velencébe utazni. A bűnös örömök városába érve egy ismert és az urak által gyakran látogatott házban találja magát. Vendéglátója nem más, mint a híres kurtizán, megmentőjének édesanyja. Velence urai hamarosan versengeni kezdenek az ártatlan lány kegyeiért, ám ő csupán egyetlen férfi után vágyakozik, Lorenzo Marianit azonban nem könnyű örökre rabul ejteni. Flóra úgy dönt, segít neki egy gyilkosság leleplezésében, noha az áldozatot egy cseppet sem szívlelte. A szálak a legmagasabb körökbe, a Collegió tagjai közé vezetnek, akik közül a legfiatalabb consiglieri bármit megadna, hogy a szép magyar lányt a magáénak tudhassa. Képes lesz-e Flóra ellenállni a gazdagság és a hatalom csábításának? R. Kelényi Angelika, Az ártatlan című könyve második részében, egy izgalmas, kalandos és romantikus utazásra invitálja az olvasókat a 17. század Velencéjébe. Ahogy azt már megszokhattuk, a regény története a hatalom, a vágy, a bűn és a szerelem gyilkos kombinációja, történelmi korba ágyazva.
Azt mondják, ha az ember folyton a holnapot várja, nem tesz mást, mint sietteti a halála érkezését. Márpedig én 1610 februárjának elején egy álló napig a holnapért imádkoztam, folyton a látóhatárt fürkésztem, s remegve kívántam, hogy szárazföldet érinthessen a lábam. Megfogadtam, hogy amint végre a talpam alatt ismét homokot, füvet, követ, sarat érzek, leborulok, és bármilyen poros, mocskos, tiszta szívemből megcsókolom. Az sem érdekel, ha ezért kinevetnek, vagy megvetően tekintenek rám. Olyannyira elegem volt a víznek még a látványából is. Pedig mindössze másfél napos tengeri útról beszélek. Ez idő alatt azonban irtózatos émelygés, szédülés gyötört, és úgy éreztem, egyetlen pillanat sincs, melyet akárcsak elviselhetőnek is tarthatnék. Kínomat semmi sem enyhítette, a matrózok csúfondáros pillantása, és Lorenzo Mariani, kísérőm és védelmezőm fölényes vigyora pedig csak tetézte rémes állapotomat.
Ahhoz képest, hogy Marianit megmentőmnek nevezhetem, és hálával tartozom neki, folyton meg kell állapítanom, milyen pocsék a modora. Ő maga eszelte ki közös utazásunk tervét, szavaiból, viselkedéséből mégis úgy vettem ki, mintha megbánta volna felelőtlen ajánlatát.
Csipkelődését, gunyoros megjegyzéseit jól ismertem korábbról, már első találkozásunk alkalmával is végtelenül önelégültnek találtam, ugyanakkor az elmúlt időben bizonyítékát adta hősies, lelkiismeretes természetének is. Valójában az életemet köszönhettem neki, így elviseltem pimaszságát, és bevallom, azért én sem maradtam adósa. A hajón azonban jobban bántottak cinikus megjegyzései, mint a csejtei várban, hisz különösen mostohának éreztem a sorsomat, és nemcsak az émelygéseim, de bizonytalan jövőm miatt is. Gyanítottam, hogy tengeribetegség kínoz, olvastam róla korábban. Tudtam, csupán akkor fog megszűnni, ha a folytonosan billegő, lebegő fedélzet helyett a szilárd talajra léphetek. Azzal is tisztában voltam, mivel tehetném könnyebbé végtelen hosszúságúnak tűnő utazásomat. Sajnos azonban a kereskedőhajón, mely Velence felé haladt velünk, egyetlen csepp méz sem akadt, nem beszélve a gyömbérről, melynek létezéséről még csak nem is hallottak soha. Végső soron a borsmenta is megtette volna, de hát miért épp borsmentát tartottak volna a fedélközben? Egyébiránt azt sem tudtam, mit szállítunk. Nem tűnt bizalomgerjesztőnek a kapitány, az elsőtisztet pedig inkább néztem haramiának, semmint tengerésznek, de nemigen választhattunk, amikor Triesztben Itália felé induló hajót kerestünk. Örültünk, hogy valaki egész Velencéig elvisz bennünket. Volt annál nagyobb gondunk is, mint hogy nem túlzottan megnyerő alakok az útitársaink. Szerencsére legalább a helyiség, melyben elhelyeztek, meglepően kényelmes berendezést kapott, azonban nem tudtam annyira értékelni, amennyire megérdemelte volna. (Nyilvánvaló
