1.FEJEZET

A Víg Király halála

II. Károly, az angolok királya, egy nyugodt februári napon borotválkozás közben rosszul lett. Az ötvenöt éves, vesebajos uralkodó legyengült szervezetére ekkor rászabadultak a tudós doktorok, s a bőségesen alkalmazott beöntéseknek, érvágásoknak és hánytatóknak köszönhetően néhány nap múltán az utolsó csepp erő is elszállt a betegből. A „Víg Király”, ahogyan a jó kedélyéről és a női nem iránti olthatatlan rajongásáról ismert uralkodót alattvalói nevezték, utolsó szavaival is gáláns kalandjairól emlékezett meg:

– Vigyázzon Portsmouthsra… és Nellyt se hagyja éhezni – hagyta meg Jakab öccsének, aki abban a tudatban hullatta könnyeit fivére halálos ágyánál, hogy hamarosan az ő fejére száll az angol korona.

Ezután Károly még kérte, hogy húzzák el a függönyt, hadd lássa utoljára felkelni a napot a Temze fölött…

Louise Harvey szomorúan idézte maga elé az uralkodó örökké nevetős arcát, míg hintója London felé röpítette. Louise férjének, Lord Elsfieldnek részt kellett vennie a király temetésén, így elkísérte őt a fővárosba. Igaz, hogy a szertartáson lady Elsfield nem lehetett jelen, de az asszony mindenképp szerette volna leróni kegyeletét uralkodója sírjánál… Louise ugyanis egykor sok időt töltött a király társaságában anélkül, hogy bármiféle intim kapcsolat kialakult volna közöttük. Ha lady Elsfield meglátogatta az idősödő uralkodót a Whitehallban, jobbára csak beszélgettek, kitárgyalták az udvaroncok ügyes-bajos dolgait – az öreg király nagy pletykafészek volt –, nagyokat nevettek, olykor sakkoztak vagy kártyáztak. Persze az udvarban sokáig pletykáltak az ellenkezőjéről; a szószátyár udvaroncok képtelenségnek tartották, hogy a bővérű Károly ne tette volna a szeretőjévé a huszonnégy éves fiatalasszonyt, aki magas, kecses termetével, bronzos árnyalatú vörös hajával, finom metszésű arcával és