Történetünk Anglia egyik kis városában kezdődik.

30-40 évvel ezelőtt.

Kis szegényes régi ház. Falai rossz állapotban, pici ablakokkal. Düledező fakerítés veszi körül. Gyerekek szaladgálnak az udvaron, miközben édesanyjuk ruhát tereget egy tákolt ruhaszárítóra. Édesapjuk a rozoga kerítés javításával foglalkozik. Imitt amott pár darab kivénhedt tyúk kapirgál.

Egy elgyengült ló áll a régi szín alatt. Lábával a port meg-meg rúgva régi erejét fitogtatva, mikor még fuvarosként dolgozott a mára elszegényedett gazdájával.

A kis ház a város szélén áll. Körülötte talán egy-egy ház, de azokban sem igen lakik senki. Aki csak tehette a szegénység és a munkanélküliség elől menekülve elhagyta a kis várost. Mára csak az öregek és a városban munkát találó emberek maradtak itt. Az apa nagy szitkozódása töri meg az idilli képet. Ismét a kezét üti a szeg helyett. Földhöz vágja a kalapját:

– A fene esne már bele ebbe a szegénységbe, hogy mindig szenvedni kell.

A legnagyobbik fia, a ház előtt a lépcsőn üldögélve hangosan nevet az apján.

– Ne röhögjél! Úgy nyakon váglak, hasra esel! A fiú megszeppenve elsomfordált.

– Ne kiabálj Steven, mert meg ver az Isten – szólt neki a felesége.

– Megvert engem már az rég, Kath – érkezik rá a megszokott válasz.

– Hagyd a kerítést. Kész az ebéd.

A gyerekeket hívni sem kell. Egymást felborítva futnak versenyt a szegényes főtt krumpliért, mely az udvar közepén, a múlttal rendelkező bográcsban gőzölög. Evés közben a gyerekek, a földön helyet foglalva körbe ülik a még parázsló tüzet. A gazdag úri nép talán még életében nem evett ilyen jóízűen, mint ahogy ezek a gyerekek eszik a másnak szegényesnek tűnő ételt. Csak az apjuk piszkálgatja az krumplit.

– Egyél apa. Talán nem ízlik? – szólt Dennis az apjához.

– Ízlik, Denis, ízlik, csak az étvágyam nem olyan most. Felesége arcára volt írva a szomorúság. Attól félve, hogy a gyerekek meglátják rajta, hamar fel is állt a tűz mellől, és a ház felé vette az irányt. Egyedül csak ő tudta az igazságot. Steven halálos beteg volt. Az orvos szerint, nem sok volt már hátra. A gyerekeket nem akarták ezzel szomorítani így is elég baj volt azoknak a szegénység.

– Egyetek csak. Én megyek, előhozom inkább a kis szekeret.

– Mi is megyünk apa! – szólt Thomas, a legkisebb fiú.

Jól van, tökmag, egyél csak nyugodtan, megvárlak benneteket.

Az evés végeztével, játék gyanánt, a család apraja nagyja elindult kis szekerüket maguk után húzva tűzifát gyűjteni. Apjuk is velük tartott, de inkább csak azért, hogy addig is még a gyerekekkel lehessen. Talán kicsit lelki ismeretfurdalása is volt. Amíg egészsége jól szolgált nem sokat tudott a gyerekekkel foglalkozni. Mindig akadt munka a városban. Eljárt kést élezni, fazekakat javítani, és kedvenc lovával fuvarozni. Akkor se volt nagy gazdagság, de a gyerekek igazán gyerekek lehettek. Nem igen volt gondjuk semmire. Felváltva húzták a gyerekek a szekeret. Gyerekből akadt bőven. Összesen 2 lány 4 fiú és az az egy, akit anyjuk a szíve alatt hordott.

Ő volt a hetedik.

Egy este Steven az ágyában feküdt. A gyerekek már nyugovóra tértek. Anyjuk is lefeküdni készült. Ekkor férje szólította gyenge hangon.

– Gyere mellém, Kath.

Az asszony, mintha érezte volna ez most komoly. Nem csak a már megszokott panaszkodás. Az ágy szélére ülve, férje kezét megfogva, várta szavait.

– Kath, ide hallgass. Van nekem egy kívánságom, mielőtt elmennék. Azt a gyermeket, a szíved alatt, hívják Olivernek!

Kath nagyot sóhajtott.

– Már ezeket is alig tudjuk felnevelni. Ha te veled valami történik, még ennyink se lesz.

– Én már így se sokat érek. Mégis csak megvagytok valahogy. Hallgass rám. Ő lesz közülük, a legkülönlegesebb.

Ő a hetedik.

– Azt se tudjuk még fiú, vagy lány lesz-e.

– Én tudom, hogy fiú lesz! Érzem. Ez az én utolsó kívánságom. Oliver legyen!

Majd kezének szorítása, mely eddig felesége kezét szorította, lassan elgyengült. Az asszony, zokogva, utoljára megölelte férjét. Eljött a temetés napja. A kis városból sokan elkísérték az utolsó útjára. Jó embernek tartották. A gyerekek, az anyjukkal együtt a sír mellet álltak.

Két asszony súgott össze:

– Istenem még ruhájuk sem volt, amit felvegyenek. Úgy adott nekik a szomszéd!

– Hát hallod, nem igen volt rajtuk ezelőtt még ilyen szép ruha!

Másnap reggel mivel otthon étel se nagyon volt a gyerekek szomorúan útnak indultak. A kisebbek a helyi iskolába, míg a két nagyfiú, Steven és Joseph, a szomszéd városba, a felső iskolába mentek. Steven a legnagyobbik fiú biztatta a többit:

– Menjünk inkább valami betevőt keresni!

– Édesapám szíjat hasít a hátunkból – szólt Thomas a legkisebbik fiú.

– Ne magyarázzál takonypóc! Most már én vagyok a főnök!

A kis Thomast hirtelen szíven ütötte a valóság. Apánk már nem él...

A kicsik, a nagyoknak engedelmeskedve, velük tartottak.

Steven ráparancsolt a húgára:

– Menjél be Nicol, kérjél Jessica nénitől valami kaját!

– Én nem akarok.

– Ne feleselj, menjél már!

Nicol, Stevenek engedelmeskedve bement a boltba:

– Csókolom, Jessica néni.

– Szia, Nicol.

A kislány csak járkált le-fel a boltban.

– Segítsek kislányom? Nem találsz valamit?

– Jessica néni! Adna valami enni valót nekem, és a testvéreimnek?

Jessica néni, már kicsi koruk óta ismeri a családot, tudta milyen rossz helyzetben vannak.

– Hát persze, hogy adok. Nézd csak, itt van egy jó friss kenyér. Mindjárt vágok egy kis szalonnát is.

– Köszönöm szépen.

– Aztán nem az iskolába kéne már lennetek?

Nicol, szégyenében kiszaladt a boltból.

– Mi? Csak kenyeret hoztál? – kérdezte Steven. De fukar egy nő ez, Istenem!

– Akart adni szalonnát is, csak elszégyelltem magam.

– A szégyenkezésedből nem lakunk jól!

Így azon a napon iskola helyett, a testvérek csavarogtak, és csak kenyeret ettek. Késő délután, haza érve a régi tűzhelyen, mind egyszerre keresték az édesanyjuk főztjét.

– Mit főztél anya? – kérdezte izgatottan Thomas.

– Nem tudok főzni mától, csak hétvégén. Az iskolában ti kaptok enni. Én meg, elvagyok pár falattal is.

Szomorúan vették az irányt, az ágyuk felé. Másnap reggel ismét együtt indultak. Steven, vezérlő szavakkal fordult a kisebbek felé:

– Láthatjátok édesanyánk is éhezik. Áldott állapotban van.

Tenni kell valamit! Menjünk Henry bácsihoz a hentesüzletbe!

Így a hentesüzlet felé vették az irányt. A hentesüzlethez érve Steven ingerülten szólt:

– Nataly, most te menj be! Hátha te nem leszel olyan szerencsétlen, mint Nicol.

Nataly ment be a boltba. A hentes urat tisztelettudóan köszöntötte:

– Jó napot, Henry bácsi.

– Szia, Nataly.

– Nagyon szégyellem magam, de nem kérhetnék egy kis ételt?

– Az lenne szégyen, ha egy ilyen szép kislány az én hentesüzletemben éhezne.

Az öreg, a bajusza alatt mosolyogva, a háta mögött lógó szalámiból, egy jó darabot kanyarintott. Kisváros révén már hallotta Jessica nénitől, hogy előző nap nála jártak.

A kíváncsiságtól hajtva, csak megkérdezte a kis Natalyt:

– Te aztán az iskolába nem ízlik az étel?

Pontosan az történt, mint tegnap. Nataly szégyenkezve, hamar távozott a kapott szalámival.

– Ma meg kenyér nincs – szólt Joseph a többiekhez.

– Igen, és anyának sem tudunk ebből a kis szalámiból annyit hagyni, hogy jól lakhasson – szólt szomorúan a kis Thomas.

Steven, a kis csapat vezetőjeként, apja példáját követve új tervel állt elő.

– Menjünk az állomásra!

Az állomás felé vették az irányt. Tudták, hogy a vonatok hozzák a szenet és a tűzifát a kis városba. Emlékeztek rá. Édesapjukat sokszor elkísérték ide. Sok fuvar fát, és szenet elvitt innen az öreg a helyieknek. Mióta világ a világ, Alfred az állomásfőnök a kis városban. Miután odaértek, az állomásfőnökhöz lépett Steven:

– Jó napot, Alfred...